Onoicien
„Ha hallod a lépteim, már késő.”
„Ahol a köd fojtogat és a csend öl — ott mi otthon vagyunk.”
Amit a köd elrejt, mi megtaláljuk — és leírjuk. A klán legutóbbi eseményei.
A köd oszlik…
A Mocsári Vadászok 2019 óta űzi a mesterséget a Louisiana-i Bayou ködös, átkozott mocsaraiban. Nem a dicsőségért, nem is csupán a jutalomért — bár a jutalom sem utolsó —, hanem mert a sötétségben otthon vagyunk.
Nyolcan vagyunk. Nyolc vadász, nyolc különböző halál. Van, aki pörölyként csap le a zárt terekben, van, aki suttogva lesz úrrá a távolból. Együtt viszont ugyanazt a szabályt követjük: soha nem hagyjuk hátra a társunkat — legfeljebb a holttestét visszük ki a jutalommal együtt.
Ha a köd megmozdul, és a kutyák elhallgatnak, tudni fogod, hogy közel vagyunk.
Mindenki más fegyverrel, más taktikával — és más démonnal a fejében. Kattints rájuk a részletekért.
„Ha hallod a lépteim, már késő.”
„Egy golyó. Mindig csak egy kell.”
„Aki belép, nem távozik.”
„Életben tartalak. Ez az én átkom.”
„Nincs visszavonulás. Csak előre.”
„A csend az én fegyverem.”
„Amit nem látok, azt felrobbantom.”
„Nincs az a köd, ami elrejtsen előlem.”
Három jól bevált felállás, amivel a Mocsári Vadászok dolgozni szokott.
Zárt terek, véres végek
Ajánlott: romok, istállók, szűk folyosók.
Távolról, hangtalanul
Ajánlott: nyílt mocsár, tetők, hosszú rálátás.
A mocsár maga a csapda
Ajánlott: szűk átjárók, híd aljak, kivonulási pontok.
Ha bírod a csendet, a vért és a hosszú éjszakákat — keress minket. Vadásztársakat keresünk, nem hősöket.